Második

*Harry Styles*

A fülsüketítő csattanás után egy kis kihagyással ismeretlen helyre tévedtem. Körülöttem mindent hó fedett, olyan volt mintha valaki elfelejtette volna kiszínezni. Csak sétálok előre és nem igazán vagyok tisztában vele, hol is fogok voltaképpen kikötni. Nem érdekel miért vagyok itt, csupán élvezem a talpam alatt ropogó friss hó hangját. 

És ekkor döbbentem rá, hogy  tényleg közvetlen  a talpam alatt van, ugyanis meztelen lábfejekkel vágtam neki ennek a furcsa útnak. De ami még ennél is jobban megdöbbentett, hogy nem fázott, erre az apró tényre sem jöttem volna rá, ha nem nézek le. De ruha legalább van rajtam, hál Istennek. Már így is ciki, ha meglát engem valaki, hogy cipő nélkül itt sétálgatok egy úton. Még azt hinnék koldus vagyok, vagy valami. 

Szép lassan ahogy haladtam előre, a hóból egyre kevesebb lett, mintha a távolsággal a hőmérséklet is növekedett volna, a hó fokozatosan olvadt, így a táj is fokozatosan megszínesült.

Nem sokkal később egy hídhoz vezetett az eddig egyirányú utam. Azonaban ez a híd kürölbelül a közepénél kettéválik, s másfelé vezetnek az utak. Lassan, bizonytalanul lépek a hídra. Ha lenézek, csak zöld, összefolyó foltokat látok, merem remélni fákról van szó. De ha így van, embertelen magasságban állhatok én itt. Sosem bírtam a magasban.

Még lassabban folytatom az utam előre, de aztán elgondolkodom. Ha ezt a fiúk látnák. Hogy ilyen beszari vagyok.. Biztosan fetrengenének a röhögéstől.

Erőre kapva indulok el határozottabb lépteimmel, de azt kell észrevennem, ezek egyre rohamosabbá válnak. Mintha nem is én irányítanám a lábaim, azok külön életet épve visznek előre. Mikor labaimról felfelé vezetem pillantásom, meglátom ahol kettévált az út. Annyira furcsa az egész. Mintha az egyik helyen, ahol végez a híd, tavasz lenne, a másikon pedig ősz. Máskor biztosan elgondolkodnék azon, vajon hogy lehet két ilyen közeli helyen ennyire más az idő - de itt már nem keresem a válaszokat. Hirtelen egy csontig hatoló sikolyt hallok meg az ősz irányából, autómatikusan állnék meg ijedtemben, azonban a lábaim még mindig visznek előre, s ez engem egyre jobban zavar. A lábaim a tavasz felé visznek. Újabb sikolyt, majd ugyanattól a hangtól származó kiabálást hallok a híd őszi feléről.

- Kérem! Valaki! Segítség! Nekem ez nem megy egyedül..! Kérem!

Ez egy lány hangja, méghozzá egyre kétségbeesettebb. Oda akarok menni, de még mindig nem állok meg. Egy artikulátlan, erősen visszhangzó kiabálás hadja el a számat, miközben már egyre erősebben próbálom lábaim rábírni a megállásra. Még egy nagyobb erőfeszítés után már megállok és heves szívverésem is kezd visszaállni a normál tempóba. Elkezdek visszahátrálni, már csak pár méter választott el a tavasztól. Úgy érzem, ha egyszer beléptem volna oda, többé nem jöhetnék vissza.

Bátortalan, lassú léptekkel indulok meg az ősz felé, és mikor már eléggé közel vagyok hozzá, bepillantok. Senkit nem látok, csak a táj hever magányosan. Odanézek a tavaszhoz is, hátha onnan jött a hang, de semmi.

Hiszen én nem vagyok hülye. Hallottam.

Erőt véve magamon haladok az ősz felé.

Hiszen tudom, hogy hallottam. 

*

- Menj már! - mondja megint a fiú. Csak most jöttem, de már parancsolgatnak nekem. Na azt már nem. 

- Egyáltalán ki vagy te? - kérdezem a szöszit

- Most ez egyáltalán nem fontos, majd cseverészünk, ha kijöttél már Tőle! - tologat maga előtt

- Kitől? Voldemortól? - grimaszolok. Azt hiszem egy zakkant Harry Potter rajongóval van dolgom.

- Nem! - néz rám szigorúan, majd nagyot sóhajt - Csak menj már! - lökött be egy ajtón ami előtt az előbb megálltunk.

Ezen a helyen kaptam egy feladatot. És én ennek a feladatnak valahogy a legkevésbé sem tudtam örülni.

Első

Nem fájt. Sőt, a sok gond után megnyugtatóan hatott rám, megkönnyebbülést hozott. Mondanám, hogy mi ez a dolog. Hogy esetleg a halál. De nem vagyok benne biztos. Nem, ahhoz ez az egész túl békés. Vagy pont ez lenne az egésznek a lényege? A béke és a megnyugvás? Akkor lehet, meghaltam. De most mi fog jönni? Nem történik semmi. Örökké így maradok? Olyan érzés, mintha lebegnék, mégsem érzem a testrészeimet. Pedig látom őket. Mintha súlytalan lennék. Nagyon furcsa. Hirtelen egy hosszú út jelent meg előttem. Mi a fene? Nem erről szoktak beszélni. Ilyenkor nem valami másnak kéne megjelennie? A mennynek, egy rétnek, akár egy varázsbarlangnak. De nem egy egyszerű útnak. Vagy de? Lehet, hogy meg sem haltam? Lehet, hogy csak álmodtam? Lehetséges. Mindenesetre, itt nincs senki az égvilágon. Elvileg ez egy út, még sincs egyetlen autó sem itt, de még csak a környéken sem. De valami van itt az autók helyett. Csönd. A fülsüketítő csönd, amely bekebelezi az egész helyet. Elkezdtem sétálni az úton. Fogalmam sincs, miért abba az irányba tartok, de valahogy érzem, nekem oda kell mennem.

Már több mint fél órája sétálok az úton. Pontosabban az út közepén, mert még mindig egy árva autó sem haladt el itt. Hol lehet a vége? Lehet, hogy az egész út egy nagy kör, én pedig a végtelenségig is sétálhatnák itt? Nem. Megláttam az út végét! Kissé messze van, homályosan, de látom hogy vége van az útnak. De mi lehet ott a végén? Azt már nem tudom kivenni. Még sétáltam egy kicsit és már látom. Egy..egy épület. Vagy valami ahhoz hasonló. Hatalmas és gömb alakú. Üvegből van az egész, meg persze néhány helyen fémből, de mindenhol óriási ablakai vannak, alig van hely, ahova ne lehetne belátni, így olyan mint egy hatalmas üveggolyó. Csak állok ez előtt az épület előtt és nem tudom, mi tévő legyek. Menjek be? Mégis miért, szerintem be sem engednek oda. De miért jöttem én ide? Ez a nagy kérdés. Ahogy benézek az ablakokon egy csomó embert látok, fel-alá sétálni. persze nem szó szerint csak sétálnak ide-oda. De én csak ennyit látok a tevékenységükből.

Hirtelen egy erős kar fogta meg a csuklómat, éreztem hogy erős volt, mégis gyengéd. Nem láttam, hogy mi történik, csak azt vettem észre, hogy bent vagyok az épületben. Magával húzott fel a lépcsőn, át a folyosókon. Nem láttam, hogy ki az, hogy hogyan nézhet ki. Csak a szőke hajkoronát lehetett látni az egész fiúból. Megálltunk. Miért álltunk meg? de hát nincs itt semmi, még egy ajtó sem. Hirtelen felém fordult. Még sosem láttam ilyen gyönyörű szemeket. Ahogy rikít, az valami elképesztő. Gyönyörű, élénk zöld szemei voltak. Nem is tudtam máshova nézni, teljesen megbabonázott.

- Hahó! Figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg a szemeim előtt a kezét, mire kissé feleszméltem a bambulásból

- P-persze..

- Szóval, ez itt az Archlea. - mutatott hatalmas kört a kezeivel, ezzel mutatva, hogy az épületre célzott - Hogy is mondjam.. Ez itt egy olyan hely, ami úgymond visszavett téged a haláltól.. Tudod, mindig mondják, hogy egyből a mennyországba jutsz meg ilyenek..Hát ez csak egy illúzió. Vagyis nem teljesen. Nagyon ritka, hogy valaki már legelőször odakerüljön. Először is akik önmagukkal végeztek, azok már eleve nem juthatnak oda be, hisz - még ha csak maguktól is - elvettek egy olyan dolgot, amit más ajándékozott neki, valaki meghalt azért, hogy ő élhessen. de inkább nem traktállak ezzel, ezt számodra még túl bonyolult lenne felfogni.. A lényeg, hogy bekerültél ide. És ide csak azok kerülnek, akik vagy öngyilkosok lettek, vagy előbb vette el őket a Sors, mint kellett volna. Ezeknek embereknek mi adunk egy lehetőséget. Mindenki esetében más ez a lehetőség. Van akinek csak felajánljuk, hogy elintézheti még, amit muszáj a Földön, de van akinek akár egy egész életet adunk. Én sajnos nem tudom megmondani, neked mit szán Ő, de remélem élni fogsz a lehetőséggel. - magyarázta, én pedig próbáltam odafigyelni rá, de.. Azok a gyönyörű szemei..teljesen elvették az eszemet. Nem igazán tudtam felfogni amit mond, de azért néha bólogattam - Érted? - nézett a szemeimbe

- I-igen..Igen.

- Reménytelen, hogy el tudjam magyarázni, úgy hogy meg is értsd.. Mindegy, odabent úgyis elmondják ezeket mind újra, de fel akartalak készíteni a tényekre. Nehogy túl hirtelen érjen. Gyere. - húzott magával egészen a folyosó végéig, és miközben sétált, nekem háttal volt, így nem nyertem rálátást a szemeire. Hála az égnek, mert nagyon rossz érzés. El akarsz nézni onnan, de mégsem megy. Ráadásul valamit sugall a tekintete. Valami furcsát, amitől kiráz a hideg. Azt nem tudom, hogy jó vagy rossz értelemben, de kiráz tőle a hideg.

A fiú betolt engem egy szobába, majd egyedül hagyott.  Mikor megfordultam, egy hatalmas asztallal találtam szemben magam. Nem is asztal volt..csak valami ahhoz hasonló. És persze az asztal mögött egy személy is helyet foglalt.

- Szervusz!Nem kell megijedned, ez nem az a hely ahol félned kéne.

- Öhhmm..Oké.

-Nem köntörfalazok, kimondom egyensen.. Meghaltál. - kezdte és az utána elejtett szavait örökre magába szívta az emlékezetem.

Prológus

 

Nem hiszem el. Még így is csak kiabál. Még ilyenkor is. Nincs tekintettel arra, hogy én nemrég még az életemért küzdöttem. Hogy a halál torkából mentettek ki. Nem foglalkozik semmivel, csak az a fő, hogy mindenkivel tudathassa amit gondol, és aztán ráerőszakolja az emberekre, hogy nekik is ez legyen a nézőpontjuk. Mindig úgy legyen minden, ahogy ő akarja, igaz? Hát nem! Nem állok be a sorba, nem fogom vakon követni minden utasítását. Csakhogy pont ezért kerültem ide. Mert elutasítottam. Nem az történt amit ő akart, és tessék. Itt fekszek egy kórházban, csövek lógnak ki belőlem, műtöttek. És ez mind miatta van. Képtelenségnek tartottam, hogy tényleg megteszi, azt gondoltam csak üres fenyegetés. Mégis most itt vagyok, ide jutatott. Ráadásul megint idejött. Mit akarhat még? Beszél hozzám, vagyis inkább ordít. Mégsem hallom. Már nem. Nem vagyok kíváncsi rá, nem akarom tovább játszani ezt a macska-egér játékot. Feladom. Azt hittem, végig tudom csinálni mellette, le tudom győzni, megunja és végre békén hagy. De vesztettem. Mert a feladás egyenlő a vereséggel. Viszont..már nem érdekel. Idegbajosan téptem ki a kezemből és az egész testemből a csöveket. Nem kellenek ezek már. Én csak el akarok jutni végre a megnyugváshoz, ahol ő nem bánthat. És ím, eljött amire vártam. Pár perc sem telt bele, és én már utaztam is. Utaztam a boldogság felé. Ő nem vette észre. Csak kiabált és kiabált, persze senki sem hallotta, de ez így jó. hisz ők azt hitték volna, hogy segítenek, de nem. Nekem az volt a segítség, hogy senki sem segített...

Hát első körben ennyi lenne. :D :)) Kissé nagyon rövid, de szerintem ez pont így lesz jó. Mert ez a vég, a mi történetünk kezdete. ;) A részek-elvileg-nem ilyen rövidek lesznek, csak most erre volt szükség. Ja, igen és ha valaki észrevette, a régi részeket végleg kitöröltem, de a blognak nem akartam véget vetni. Így itt kezdtem egy történetet, aminek a folytatásáról csak nagyon halvány fogalmam van, viszont megfogadtam magamnak, hogy ezt a történetet befejezem és nem lesz az vele, mint az előzővel.. De mindegy, a lényeg, hogy megoldom. ;D