Második

*Harry Styles*

A fülsüketítő csattanás után egy kis kihagyással ismeretlen helyre tévedtem. Körülöttem mindent hó fedett, olyan volt mintha valaki elfelejtette volna kiszínezni. Csak sétálok előre és nem igazán vagyok tisztában vele, hol is fogok voltaképpen kikötni. Nem érdekel miért vagyok itt, csupán élvezem a talpam alatt ropogó friss hó hangját. 

És ekkor döbbentem rá, hogy  tényleg közvetlen  a talpam alatt van, ugyanis meztelen lábfejekkel vágtam neki ennek a furcsa útnak. De ami még ennél is jobban megdöbbentett, hogy nem fázott, erre az apró tényre sem jöttem volna rá, ha nem nézek le. De ruha legalább van rajtam, hál Istennek. Már így is ciki, ha meglát engem valaki, hogy cipő nélkül itt sétálgatok egy úton. Még azt hinnék koldus vagyok, vagy valami. 

Szép lassan ahogy haladtam előre, a hóból egyre kevesebb lett, mintha a távolsággal a hőmérséklet is növekedett volna, a hó fokozatosan olvadt, így a táj is fokozatosan megszínesült.

Nem sokkal később egy hídhoz vezetett az eddig egyirányú utam. Azonaban ez a híd kürölbelül a közepénél kettéválik, s másfelé vezetnek az utak. Lassan, bizonytalanul lépek a hídra. Ha lenézek, csak zöld, összefolyó foltokat látok, merem remélni fákról van szó. De ha így van, embertelen magasságban állhatok én itt. Sosem bírtam a magasban.

Még lassabban folytatom az utam előre, de aztán elgondolkodom. Ha ezt a fiúk látnák. Hogy ilyen beszari vagyok.. Biztosan fetrengenének a röhögéstől.

Erőre kapva indulok el határozottabb lépteimmel, de azt kell észrevennem, ezek egyre rohamosabbá válnak. Mintha nem is én irányítanám a lábaim, azok külön életet épve visznek előre. Mikor labaimról felfelé vezetem pillantásom, meglátom ahol kettévált az út. Annyira furcsa az egész. Mintha az egyik helyen, ahol végez a híd, tavasz lenne, a másikon pedig ősz. Máskor biztosan elgondolkodnék azon, vajon hogy lehet két ilyen közeli helyen ennyire más az idő - de itt már nem keresem a válaszokat. Hirtelen egy csontig hatoló sikolyt hallok meg az ősz irányából, autómatikusan állnék meg ijedtemben, azonban a lábaim még mindig visznek előre, s ez engem egyre jobban zavar. A lábaim a tavasz felé visznek. Újabb sikolyt, majd ugyanattól a hangtól származó kiabálást hallok a híd őszi feléről.

- Kérem! Valaki! Segítség! Nekem ez nem megy egyedül..! Kérem!

Ez egy lány hangja, méghozzá egyre kétségbeesettebb. Oda akarok menni, de még mindig nem állok meg. Egy artikulátlan, erősen visszhangzó kiabálás hadja el a számat, miközben már egyre erősebben próbálom lábaim rábírni a megállásra. Még egy nagyobb erőfeszítés után már megállok és heves szívverésem is kezd visszaállni a normál tempóba. Elkezdek visszahátrálni, már csak pár méter választott el a tavasztól. Úgy érzem, ha egyszer beléptem volna oda, többé nem jöhetnék vissza.

Bátortalan, lassú léptekkel indulok meg az ősz felé, és mikor már eléggé közel vagyok hozzá, bepillantok. Senkit nem látok, csak a táj hever magányosan. Odanézek a tavaszhoz is, hátha onnan jött a hang, de semmi.

Hiszen én nem vagyok hülye. Hallottam.

Erőt véve magamon haladok az ősz felé.

Hiszen tudom, hogy hallottam. 

*

- Menj már! - mondja megint a fiú. Csak most jöttem, de már parancsolgatnak nekem. Na azt már nem. 

- Egyáltalán ki vagy te? - kérdezem a szöszit

- Most ez egyáltalán nem fontos, majd cseverészünk, ha kijöttél már Tőle! - tologat maga előtt

- Kitől? Voldemortól? - grimaszolok. Azt hiszem egy zakkant Harry Potter rajongóval van dolgom.

- Nem! - néz rám szigorúan, majd nagyot sóhajt - Csak menj már! - lökött be egy ajtón ami előtt az előbb megálltunk.

Ezen a helyen kaptam egy feladatot. És én ennek a feladatnak valahogy a legkevésbé sem tudtam örülni.